A könnyeim egymás után árasztották el a szememet. Próbáltam abbahagyni, de nem ment, talán én magam sem akartam. Túl nagy terhet éreztem! Mint ha nehezéket kötöttek volna a szívemre, aztán a tengerbe dobták volna.
Amikor már nem bírom tartani magam, esténként megerednek a könnyeim a sötétben. De másnap már az vagyok akit látnak, akit látni akarnak! Így élek, senki nem tudhatja menyi fájdalom, és keserűség van a szívemben. Mit kapnék, sajnálatot ? Mit éreznének ? Csak szomorúságot, attól mert én nem vagyok boldog, másnak nem kell miattam boldogtalannak lenni. Ahogy a percek teltek úgy éreztem, még a falnak is füle van. Jobb kezemmel a padlón támaszkodtam. A bal kezem pedig a szám elé kaptam. Nem voltam hangos. Még is attól féltem valaki meg hallja! Mindig ilyen voltam, egész életemben. Ha valaki kívülről látott az gondolhatta, "Milyen szerencsés és boldog!".
Ez hazugság nem voltam boldog. Csak mikor gyerek voltam! Már nem is emlékszem mikor éreztem igazi boldogságot.

Reggel mikor felébredtem, még mindig a padlón találtam magam. Fájt mindenem, a szó szórós értelmében. A telefonom csak egyfolytában csörgött, ha abba is hagyta, néhány másodperc csend után újra kezdte. Feltámaszkodtam az egyik kezemre, míg a másikkal a fejemhez kaptam. Megráztam a fejem és az éjjeliszekrényen lévő órára néztem.
- Már fél 10 múlt.-csak ennyit súgtam.

A telefon már negyedszere kezdet bele a sajátos zajongásába, miszerint sürgősen fel kellene venni. Nagy nehezen lábra álltam, de az első néhány lépésnél a lábaim úgy remegtek, azt hittem még azt az egy métert sem tudom megtenni. Erőt véve magamon elértem telefonig és rá sem pillantva felvettem azt.
- Halló ?- szóltam bele halkan.
- Vivienen Paul!- szólalt meg mérges férfi hang a vonal túloldalán.- Még szerencse hogy tegnap mindenki a partyn volt. Igy a reggeli is később kezdődik, de már 15 perce várunk rád! Mindenki itt van lent. Te hol vagy??-és csak mondta, és mondta. Persze én még magamról sem tudtam sokat.
- Sajnálom. Igyekszem ígérem!-sóhajtottam fel fáradtan.
- Remélem is. Most elég mérges vagyok rád! 20 perce próbállak elérni. Szerencséd hogy felveted, ha nem tetted volna már rág ajtóstól a szobádban lenék. Úgy hogy igyekezz.-és azzal le is tette.

 Nem firtattam sokáig a dolgot. Alen nagyon mérges és ezzel az egyel tisztábban voltam, ha mással nem is. Megindultam a fürdő felé és miután 5 perc alatt letudtam. Szekrényhez léptem és kivetem az első kezembe akadó ruhát. Nem érdekelt most az egyszer melyik divatházat dicsérjék az emberek ha meglátnak. A hajamat kontyba kötöttem. A kezemhez legközelebb lévő fülbevalót tettem fel, és ugyan akkor elkönyveltem hogy annyit biztos észre vesznek, hogy nem aludtam valami jól.

Magamban már a szebb napokat vártam. Nem rég még semmi hasonló problémám nem volt. A folyosón csak gyorsan a cipős polchoz léptem, egy kevés nyújtózkodás után levettem a szerencsés darabot.

Helyiségbe lépve legalább 50 szempár szegeződött rám. Talán az is rátett hogy a mai felszolgáló fiú elég fiatal volt, a nagy nyílt szemei pedig mindent szemügyre vettek rajtam. Egy kicsit zavarba hozott! De mikor egy mély férfias köhintés megszólalt a távolból vissza rántott engem és a bámészkodott.
Mikor Alent meg találtam, és vele együtt a többieket csak letettem a lakosztály kulcsát az asztalra. Mikor felnéztem a menedzserem mérgesen meredt rám! Nem szólaltam meg a szemeim úgy is elárulták menyire sajnálom. Szerencsére gyorsan megenyhült. Én pedig megpuszilva a többieket és egy " sajnálómmal ", elindultam hogy valami ehető után nézek, ami lemegy a torkomon. Persze kihagytam a viperát és Miszter Kaulitz. Eszemben sem volt puszilkodni! Mikor össze szedtem a tojást, egy tányér müzlit joghurttal. Úgy döntöttem elég is lesz! Mikor vissza értem az asztalhoz csak annyit láttam hogy, a mi kis párocskánk súgdolodzva össze bújik és közben jót vigyorognak. Magamban csak elmondtam egy imát: Valaki mentsen meg, kérlek! Kezdtem azt hinni hogy ez ma már nem lesz jobb. De a meg mentőm újra fürdőgatyában megjelent előttem!
- Örvendek Enrico Ladislao. A szálódalánc örököse.-nézet az elképedt asztalnál ülőkre.- Remélem nem baj, ha mára elrabolom a kisasszonyt?.-nézet rám. Persze én is örültem, nagyon is. Megmentett és talán még csak nem is tudd róla!
- Öhm.. Hát persze csak nyugodtan. Természetesen ha Vivienen is szeretné.- szólalt meg Alen örömtelien.
- Mindenképpen!- a megmentőm csak közelebb lépet, és elvette a kezemben lévő tányérokat.
- Akkor azt hiszem,  ma velem és a szüleimmel vagy hivatalos a reggelire.-ahogy ezt kimondta egy kanál landolt a márvány padlón. A hang irányába kaptam a fejem! Ugyan azokkal a barna vádló, szikrázó szemekkel akadtak össze az enyémek. Bill csak kitartóan mered rám. Mint ha azt kérdezte volna: Úgy ezt nem gondolod komolyan?! Alig láthatóan lesandított a bal kezemre amit a barna hajú Enrico még mindig szorongatott. Oldalra sandítva úgy nézet a még mindig engem bámuló férfira, ha szemei éles kések lennének már rég nem élne. A vipera persze kérdezgette, de arra sem méltatta hogy rá nézzen!

Lassan fél órája ülhettem a dúsgazdag három tagból álló család között. Túl voltam bemutatkozáson és hasonló apróságokon. Az édesanya nyíltan meg is említette, sehol nem találna nálam jobb feleséget a fiának. Persze a pénz, világ szerte szeretnék ha a hotelek amik a birtokukban van, népszerűek és mindenkinek ismert és elérhető legyen. Kezdtem úgy érezni hogy ha még egy percet itt kell ülnöm, megfulladok! Elnézést kérve, gyors léptekkel megindultam a wc felé.