Kinyílt a lift ajtaja, és Lina kilépett a kórházi folyosóra. Egyik kezében mózeskosarat vitt, benne a kis Ana-val, a másikban pedig egy jókora bevásárlótáskát. Ahogy felpillantott, észrevette, hogy Tom mosolyogva közeledik feléjük. Remekül festett, valósággal sugárzott róla az egészség és az erő, mostanra nyoma sem maradt az egy héttel ezelőtti gyötrő fejfájásnak. Mikor a lányra mosolygott, annak elakadt a lélegzete; ez az elbűvölő mosoly bármikor le tudta venni a lábáról. Tom balesete  óta eltelt hét talán a legfurcsább volt időszak volt Lina életében. Szörnyű és csodálatos volt egyszerre. Szörnyű, mert egyfolytában hazudnia kellett, és csodálatos, mert szüntelenül Tom közelében lehetett.
A férfi a feleségének hitte őt, mindig maga mellett akarta tudni, az arca felderült, ha csak megpillantotta "hitvesét". Szeretettel és végtelenül gyöngéden bánt vele, csakúgy mint a kicsi Ana-val. Lina a végletekig kihasználta a rugalmas látogatási időt, gyakorlatilag reggeltől estig a kórházban volt. Tommal felváltva etették, pelenkázták a kislányukat, és úgy tűnt, a férfinak legalább olyan örömöt szerez a gyerek babusgatása, mint neki.
A emlékezetkiesés valódi okát azonban a hosszas vizsgálatokat követően sem tudták megállapítani az orvosok.
- Látom, megvolt a mai bevásárlás.
Tom üdvözlésképpen szájon csókolta a lányt, majd átvette Ana mózeskosarát, és a kicsinek puszit lehelt a homlokára.
- Képzeld, felfedeztem egy remek gyermekruhaüzletet! - újságolta Lina, és miután beléptek a férfi szobájába, rögtön meg is mutatta új szerzeményeit. - Nézd csak ezt a virágos nyári ruhácskát! Ugye milyen édes? Hozzáillő sapkát vettem Ana-nak, meg egy partedlit, sőt egy másik ruhát is kapott. Két számmal nagyobbat választottam, mint a mostani mérete, remélem, nyárra pont jó lesz.
Nyárra... Lina hirtelen elhallgatott. Ki tudja, Tom velük lesz-e még nyáron? - jutott eszébe hirtelen.
A férfi észre sem vette a zavarát, el volt foglalva azzal, hogy a meleg holmikból kicsomagolja Ana-t.
- Nem gondolod, hogy mégiscsak túlzás? - zsörtölődött. - Úgy be van bugyolálva szegényke, mintha az Északi-sarkra készülnénk, holott tavasz van.
- Hiába írunk áprilist, ha tegnap még fagyott, és ma is hideg szél fúj - mosolygott Lina. - Nem akarom,hogy megfázzon.
- No, ugye most már sokkal jobb, kiscsibém? - vette ölbe a gyereket Kaulitz.
Lina csak nézte, nézte őket, és boldogan elmosolyodott. Amikor azonban eszébe villant, hogy boldogsága nem lesz valami hosszú életű, elkomorodott.
- Olyan szomorúnak látszol, kedvesem - ment oda hozzá a gyerekkel a karján Kaulitz. - Csak nincs valami baj?
Fél kézzel lágyan masszírozni kezdte Lina nyakát.
- Szegénykém, nem csoda, hogy fáradt vagy. Az egész napot velem töltöd a kórházban, éjjel meg biztosan alig alszol Ana miatt...
- Ó, hiszen ez semmiség, hidd el, kitűnően érzem magam.
Tom érintése nyomán valami furcsa, kellemes bizsergés fogta el a lányt, és ez csak tovább növelte kétségeit és zavarát.
- Nagyon bátran viselkedtél - mondta a férfi. - Igazi támaszom voltál a bajban, nem is tudom, mi lett volna velem nélküled... Már alig várom, hogy hazatérhessek, és levehessem a válladról a család fenntartásának terheit. Most rajtam a sor, ezentúl én gondoskodom rólad és Ana-ról.
A lány lehunyta a szemét, fejét Tom erős vállára hajtotta, és egy rövid időre átadta magát az édes ábrándoknak. Kaulitz átölelte Lina karcsú derekát.
- Szüntelenül rád gondolok - suttogta szenvedélyesen, miközben csókjaival borította az egész arcát. - Csak te jársz a fejemben... El sem tudom mondani, mennyire hiányzol esténként, mikor álmatlanul hánykolódom az ágyamban. Vágyom a közelségedre, az érintésedre, a csókjaidra... Annak a bizonyos testrészemnek ugyanis semmi gondot nem okoz az emlékezés.
Csípőjét bizonyságul a lányéhoz szorította, s az megremegett, amint megérezte Tom gerjedelmének bizonyítékát.
- Elemészt a vágy utánad! Te... te kis vadmacska... - zihálta Kaulitz, s közben finoman megcsókolta a lány fülcimpáját.
- Hogy micsoda?