De már a következő pillanatban rájött, hogy hibát követett el. Ahogyan a lány keble a mellkasához feszült, s ahogy a csípőjük összesimult Tomon soha nem tapasztalt, féktelen szenvedély lett urrá.
Egy röpke ideig mozdulatlanná dermedtek, tekintetük egybekapcsolódott, és mindkettejük testét elborították a vágy forró hullámai. Kaulitz szrorosan átfogta a karcsú derekat, másik keze pedig feltérképezte Lina formás domborulatait.
- Mondhat bármit, úgyis tudom, hogy kíván engem! - suttogta szenvedélyesen, majd gyöngéden harapdálni kezdte a lány fülcimpáját.
Lina alig hallhatóan felsóhajtott. Tagjai újra elnehezültek, teste kellemesen elernyedt a férfi karjában. Érezte, hogy Tom minden ízében reszket, és női ösztöne megsúgta neki, hogy mindez már messze nem játék: Kaulitz valóban akarja őt, annyira, mint még talán soha senki mást...
A lányt zavarba ejtette ez a gondolat. Mi lenne, tépelődött, ha mégis engednék neki? Ha mégis megcsókolnám... Persze,csak egyszer, egyetlenegyszer...
Lina nedvesen csillogó ajka lágyan szétnyílt, s a férfi lehajolt, hogy az olyannyira vágyott csókba végre belefeledkezhessen.
- Vigyázat fejeket behúzni! - rikoltott fel közvetlen közelükben Adam Kaufmann, s a rajtakapott pár ijedten szétrebbent.
A fejük fölött izgatottan cikázó repüléssel egy énekesmadár húzott el, majd rövidesen egy nagyobb testű társa követte.
- Átkozott dögök! - fenyegette meg az újjával Kaufmann a madarakat. - Ha tudtam volna, hogy ilyen felfordulást csináltok, dehogyis engedlek szabadon benneteket!
- Micsoda? Maga engedte ki őket a kalitkából? - Tom hangja alig remegett, a férfi a körülményekhez képest igen nyugodtnak tűnt.
Soha életében nem kívánt még ennyire nőt, és a függetlenségét fenyegető veszélyre ráébredve szinte hálás volt Kaufmann-nak. Tudta, ha az újságíró nem zavarja meg őket, akkor alighanem jóvátehetetlen hibát követ el...
- Nemcsak ezeket, hanem valamennyit! - húzta ki magát büszkén Adam. - De amikor láttam, hogy ez a kettő egyenesen a liget belseje felé repül, gondoltam, figyelmeztetem önöket. Remélem, megbocsátanak a zavarásért.
- Ugyan szóra sem érdemes! - rebegte elhaló hangon a lány.
A bálterem egyik távolabbi sarkában ekkor felsikított egy hölgy.
- Úgy hallom, a tisztelt meghívottak észrevették, hogy dísznek szánt madárkák önállósították magukat - dörzsölgette a markát elégedetten az újságíró. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha én most lelépek. Tom ugye találtál valakit aki hazavisz? Én ugyanis már megbeszéltem a szőke cicababával, hogy feljön a lakásomra.
Ezzel Kaufmann sarkon fordult, és elcsörtetett.
- Én.. meg kellene néznem mit csinál Matt - mormolta Lina, és gyorsan hátat fordított Kaulitznak. Míg Matt asztala felé igyekezett, a lány hirtelen megtorpant, a szeme elé táruló látványtól ugyanis a földbe gyökerezett a lába: Adam Kaufmann és Ann Carey kart karba öltve távoztak az estélyről. A férfi szemtelenül Ann fenekét markolászta, az pedig bután vihogott, akár egy iskolás lány. Lina nem akart hinni a szemének. Ez lenne Ann Carey? A mindig komoly és fennhéjázó Ann Carey?
- Ki ez a fickó? Te ismered? - lépett a lányhoz Matt. - Fogalmam sincs, hogy csinálta, de egy másodperc alatt meghódította a nővéremet...
- Nicsak, Matt! Matt Carey! - sietett oda hozzájuk szélesen mosolyogva Tom, és a kezét nyújtotta. - Fogadni mernék, hogy nem tudod, ki vagyok.
- Hát, őszintén szólva... - Matt kissé zavarba jött, de azért megszorította a feléje nyújtott jobbot.
Lina lélegzet-visszafojtva várta, mi következik. Sejtette, hogy Kaulitz valami dajkamesével fog előrukkolni, ám ilyen orcátlan hazugságra azért nem számított.
- Együtt jártunk középiskolába, egy évfolyamba - folytatta megjátszott lelkesedéssel Tom. - Sajnos, nem nagyon tűntem ki semmiben, biztosan ezért nem emlékszel rám.
Carey a fejéhez kapott.
- Az arcod mindjárt ismerősnek tűnt, de a neved sajnos nem jut eszembe. Pocsék a névmemóriám...
- Tom Kaulitz.